Emlékeznek még Yves Montand feszültséggel teli filmjére, amelyben egy teherautónyi nitroglicerint kell elszállítaniuk egy robbantás helyszínére? A szereplők hiába profi sofőrök, hiába óvatosak, nyugodtak, tisztában vannak azzal, hogy a tonnányi robbanóanyag bármelyik pillanatban, a legkisebb rázkódástól, egyetlen rossz mozdulattól a semmivel teheti egyenlővé őket. Valakinek mégis meg kell csinálnia a munkát, amely kéz a kézben jár a félelemmel. Hasonlóan vannak ezzel a haditudósítók, akik szenvedéllyel végzett munkájuk révén mindig a világ forrongó gócpontjaiban vannak, és hiába profik, hiába tapasztaltak, a folyton ólálkodó veszélyt nem lehet megszokni, lehetetlen a hétköznapi rutin részévé tenni. Noha a világ sosem volt olyan békés hely a történelem során, mint az elmúlt évtizedekben, a technika fejlődése a fegyverekben is tetten érhető, sőt először ott érhető tetten. És amikor Phenjan rakétákkal kísérletezik, amikor kiújul a konfliktus a gázai övezetben, amikor Egyiptomban üdülőközpontba csapódik a terroristák lövedéke, és Donyeckben is civil áldozatokat szed az orosz-ukrán konfliktus, akkor kell, hogy a világ odakapja a fejét, és a média közvetlen közelről tudósítson az eseményekről. És a tudósítók nem akcióhősök, őket is fogja a golyó, ám a munkát valakinek el kell végeznie. Még a félelem árán is. Al Ghaoui Hesna a tavalyi TEDxDanubián beszélt arról, hogyan lehet a félelmet méltósággal viselni, kiiktatható-e a félelem, és mi mindent ír felül az adrenalin.
